Napjaink világának egyik legfontosabb kérdése, hogy hogyan tud a társadalom reagálni a minden eddiginél gyorsabb innovációra, s az ennek kapcsán felmerülő újabbnál újabb kihívásokra. Aki ugyanis megnyeri az innovációs versenyt, az minden téren komoly előnyökre tehet szert a többi országgal szemben. Makronóm-szemle a Discourse magazin cikksorozatáról.
Március folyamán cikksorozat indult az amerikai George Mason University Discourse Magazine című online lapjában. Az ötrészes írásfolyamban a neves kutatók és közéleti gondolkodók arra keresik a választ, hogy vajon merre haladhat tovább az innovatív technológiák világa, s hogy mégis hogyan kellene mindehhez viszonyulnia a politikai döntéshozóknak és az általuk kialakított szabályozási környezetnek.
Alig indult el, de az EU máris vesztésre áll az innovációs versenyben
Az első cikk egy vita leirata Adam Thierer kutató, a Permissionless Innovation: The Continuing Case for Comprehensive Technological Freedom című sikerkötet szerzője, valamint Matt Ridley író, a How Innovation Works: And Why It Flourishes in Freedom című könyv összeállítója között. A szakértők beszélgetésükben arra keresték a választ, hogy
– s hogy mindez hogyan függ össze az országok technológiai szabályozási környezetével.
Alapvetően három, egymástól jelentősen eltérő innováció-politikai berendezkedést hasonlítanak össze: az USA-ét, az EU-ét, valamint Kínáét. Kiemelik, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a Trump-adminisztráció kifejezetten nagy hangsúlyt fektetett az innovációs politikára, s bizonyos technológiai fejlesztések támogatására – és szerintük ezt a tendencia Biden elnöksége alatt is egyértelműen folytatódni fog. A vitapartnerek szerint ugyanakkor – bár fennáll egyfajta olyan vélekedés, mely szerint az állami közbenjárás segíti a technológiai fejlődést – a túlzott szabályozás kontraproduktív lehet, hiszen az állami támogatások hírhedtek arról, hogy szinte sosem ahhoz a fejlesztésekhez kerülnek, melyek aztán később sikeresnek bizonyulnak.
Az EU a szakértők szerint hasonló cipőben jár, de méginkább túlszabályozza a technológiai világát. Ridley szerint az EU elővigyazatossági intézkedései defektesek, és olyan sok szükségtelen szabályozással és bürokráciával nehezítik a magáncégek újításait, hogy azok inkább a világ más pontjain fektetnek be a fejlesztésekbe.
Ennek kapcsán érdemes megemlíteni Kína innovációs politikáját is.
Azonban az író azt is kiemeli, hogy Hszi Csin-ping elnöksége valószínűsíthetően változást hoz majd mindebben, s a Kínai Kommunista Párt megpróbálja majd mindinkább az ellenőrzése alá vonni a technológiai fejlődést is – így pedig kérdéses, hogy Kína meg tudja-e majd tartani sikerességét az innováció terén.
Végét ér a szabályozatlan innováció kora?
A sorozat második írása azt mutatja be, hogy hogyan adhatja fel az Egyesült Államok a közeljövőben az elmúlt évtizedekben megszilárdult szabályozatlanság eszméjét – s hogy ezáltal hogyan veszítheti majd el vezető szerepét többek közt a szilícium-völgyi fejlesztések terén.
A szerző, Matt Ridley rámutat arra, hogy az elmúlt évek amerikai techcégeinek világszintű sikeressége lényegében egyetlen szabályozási kérdésre vezethetők vissza. Ez nem más, mint az USA-ban csak Section 230-ként ismert bekezdése az 1996-os Telecommunications Actnek. Ez ugyanis lényegében felmenti a techcégeket az alól, hogy felelősséget kelljen vállalniuk azon tartalmakért, melyeket a felhasználóik tesznek közzé a platformjaikon – s ez szilárd alapokat biztosított az internetes innovációk USA-beli elterjedéséhez, hiszen jelentős adminisztratív terhektől mentesítette a fejlesztőket.
Szerinte ugyanis a „szabályozatlan innováció az amerikai technológia politikai alapja volt”, s a szabályozások újbóli bevezetése könnyen az amerikai Big Tech hanyatlását hozhatja majd magával.
Lehet-e sikeres az EU-s innovációs politikai?
A harmadik cikk szerint hiába tesz komoly erőfeszítéseket annak érdekében az Európai Unió, hogy végre felkerüljön a technológia innováció térképére, a túlzottan leszabályozott uniós rendszer a jövőben is csupán a futottak még kategória helyezéseiért versenyez majd. Az EU-s politikai hátulütőit jól illusztrálja az a tény, hogy a világ vezető techcégei közül egy sem európai országhoz kötődik.
A szerző szerint
az uniós innovációtámogatási politika az esetek túlnyomó többségében hibásan működik, s leginkább csupán a technológiai „vesztesek” kiválasztására alkalmas.
Ennek alátámasztására megemlítésre kerül többek közt a Galileo-projekt totális kudarca és lemaradása a GPS-rendszerrel szemben, a rövidélető német-francia koprodukciós Quaero keresőmotor gyenge próbálkozása a Google megtörésére, valamint a GAIA-X elnevezésű európai felhőszolgáltatás létrehozására vonatkozó – a jelenleg állás nem túl nagy lelkesedést kiváltó – terveket is.
Ezen kudarcok ellenére a szerző szerint az EU képtelen elszakadni a hagyományos, „felülről lefelé” szemléletű megközelítésmódjától.
A következő tervek például épp a mesterséges intelligenciát övező fejlesztések megzabolázására irányulnak, azonban a fentiek fényében a cikk szerint kérdéses, hogy mennyiben vannak ezek már előzetesen kudarcra ítélve. Ridley szerint ugyanis „az innováció nem egy pontos recept, amit könnyedén meg lehet főzni csupán azáltal, hogy pénzt dobunk a technológiai szektorba”.
A szerző úgy foglalja össze az európai megközelítésmód hátrányait, hogy „a nap végén a túlzott szabályozás elvágja az adatáramlást az innovatív kezdeményezések felé, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá ahhoz, hogy versenyben maradjanak, egyedül a legnagyobb cégeket meghagyva, akik megengedhetik maguknak, hogy a piac egészét uralják”. Summázva véleményét a cikk végén
az európai politikát a „gyümölcsöt nem hozó állami tervezés és a keménykező szabályozások férevezetett kombinációjának” bélyegzi.
Kína vezeti az innovációs versenyt, de India már a nyomában
A sorozat negyedik része az innováció fejlődésének geopolitikai és történelmi faktorokból történő előrejelezhetőségét taglalja. A szerző szerint a történelem minden adott pontjában van a világnak egy olyan szeglete, ahol a leginkább megfigyelhető a rohamszerű technológiai innováció. Ahogy ez a i.e. 500-as években az antik Görögország volt, a reneszánsz korban pedig kétségkívül Olaszország, addig az 1960-as években például Kalifornia vette át ezt a szerepet. Napjainkban pedig elsősorban Kína vezeti a világot az innovatív megoldások terén.
Ridley szerint a kínai siker kulcsa semmiképp sem a kommunista diktatúra politikai rendszere, hanem az ezen politikai felszín alatt játszódó folyamatok. Ugyanis
A kínai vállalkozóknak nem kell a nyugati világhoz hasonló többfordulós bürokráciákkal küzdeniük az engedélyek megszerzésekor – ez a szerző szerint tulajdonképp része a Teng Hsziao-ping féle alkunak, mely a politikai hatalom kisajátításáért cserébe garantálja a válallakozások többnyire szabad működését.
Kína a ritkaföldfémekkel csuklóztatja a világot
A kínai sikeresség egyik másik kulcsa az innováció elősegítése mellett az lehet, hogy az elmúlt évtizedekben – saját gazdasági növekedése mellett – sikeresen tette a világot függővé önmagától. Ennek egyik iskolapéldája a kínai ritkaföldfém-biznisz, mely kétségkívül a 21. század egyik stratégiai nyersanyaga.
Ahogy a Makronóm korábbi cikkében írta, Kína majdhogynem monopol helyzetben van a ritkaföldfémek előállításában, mely szintén komoly gondokat jelenthet a jövőben. Az ázsiai óriás már régen felismerte, hogy komoly hasznot hozhatnak a konyhájára a jelentős ritkaföldfém készletei. Teng Hsziao-ping, a Kínai Kommunista Párt vezetője már 1992-ben úgy nyilatkozott, hogy „a Közel-Keletnek olaja van, Kínának pedig ritkaföldfémei”. Habár Kína „csak” a világ ismert készleteinek kicsit több, mint egyharmadával rendelkezik, ezek gazdaságos kitermelhetősége szinte behozhatatlan előnyt biztosított számára az elmúlt években.
Attól pedig egyáltalán nem félnek hogy a nyugati országok ritkaföldfém függőségét a saját érdekeinek érvényesítésére használják fel. Elég csak a 2010-es ritkaföldfém válságra gondolni, amikor is Kína jelentősen megvágta az exportált mennyiséget, ezzel erősen feltornázva a világpiaci árakat és elérve, hogy sok nyugati technológiai cég inkább áttelepüljön Kínába, hogy bebiztosítsák az ellátásukat. Emellett Kína – a kereskedelmi háború kitörése óta – számos alkalommal zsarolta az Egyesült Államokat a ritkaföldfémcsapok elzárásával, 2020 nyarán például az amerikai–taiwani fegyvereladások miatt helyeztek kilátásba komoly szankciókat.
Teljes cikkünket itt olvashatja.
Ugyanakkor az innovációs sikerszéria talán épp a szemünk láttára ér véget Kínában – Hszi Csin-ping hatalomra kerülése óta ugyanis megsokszorozódtak az autoriter jellegű arbitrális döntések, melyek aláássák az eddigi kiszámíthatóságot és veszélyeztetik a kínai innovációs világ további prosperálását.
Úgy látja, hogy amennyiben sikerül majd orvosolni az infrastrukturális hiányokat, s stabil adminisztratív rendszer alakul ki a dél-ázsiai óriásnál, úgy komoly potenciált tartogat magában az elkövetkező évtizedekben, mely sokak számára meglepetést okozht.
Amerikának le kéne másolnia a kínai innovációs politikát?
A jelenleg utolsó, ötödik írás számos új meglátással egészíti ki az előzőt: rámutat például arra, hogy bár alapjaiban véve valóban a szabad vállalkozáson alapul a kínai innovációs siker, ugyanakkor mindebben a kínai pártállam keze és tervező munkája és nagy szerepet játszik. Kína ugyanis sikeresen választotta ki azokat a stratégiai iparágakat, melyekben mindenképpen nagymértékű fejlődést szeretett volna véghezvinni.
Ugyanakkor kérdéses, hogy valóban ezt az utat kellene-e követnie az Egyesült Államoknak is hiszen a „techno-autoriter” kínai rendszernek is megvannak a hátulütői. Ilyen például, hogy lehetőséget ad az olyasfajta visszaélésekre, melyet például nemrég Jack Ma, az Alibaba alapítója ellen követett el a kínai állam – egyértelmű, hogy az ilyesmit az amerikai közvélemény semmiképpen sem tolerálná. Továbbá, bár a kívülről kevéssé látszik, a kínai innovációs rendszernek is vannak komoly hiányosságai és nem várt betegségei, melyek rendre komoly fejtörést okoznak a Kínai Kommunista Párt vezetőinek.
A szerző, Adam Thierer szerint pedig létezhetnek a kínainál jobb módszerek is az innovatív ötletek beindítására.
mint például a holdraszállás, vagy épp a karbonsemlegesség megvalósítása. Thierer szerint „Amerikának segítenie kell a most is élettel teli kockázatitőke-piacát, a tudományos díjak és versenyeket, és egy puha szabályozási megközelítést ahelyett, hogy az adófizetők dollárjait grandiózus, de valószínűsíthetően kudarcra ítélt iparpolitikai terveken játssza el.”
(Címlap: Unsplash/Riccardo Annandale)
Sosem volt még ilyen egyszerű kijátszani rendszereket, mint az MI megjelenése óta – és ez alapjaiban rengetheti meg többek között a globális pénzügyi biztonságot. A bűnözők már most is hatékonyan alkalmazzák a mesterségesintelligencia-eszközöket, miközben a pénzügyi ellenőrző rendszerek többsége még mindig a jelenlegi – nem pedig a közelgő – fenyegetésekre van felkészítve.
Komoly veszélyre figyelmeztetett az Európai Bizottság elnöke.
„Nincs tervünk Orbánra” – vallotta be Marta Kos, aki 2030-ig az Európai Unióban szeretné látni Ukrajnát.
„Időszerű” – mondta Ukrajna uniós csatlakozásáról az egyik szimpatizáns.
„Mi időben szóltunk, megmondtuk, mit kellett volna csinálni” – fogalmazott a miniszter.
Nem tudta elkerülni Trump haragját az Európai Bizottság elnöke.
Totális kudarcba fulladt a Tisza Párt kongresszusa.
A szövetség tagállamai 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítanák védelmi célokra, ezzel minden korábbi kötelezettségvállalást felülmúlva. A bejelentés politikai üzenete egyértelmű. De vajon a számháború mögött valódi kapacitásbővítés húzódik, vagy ez pusztán egy szimbolikus gesztus a szövetség kohéziójának demonstrálására?
